Csontjaim szent kövek, szilárdan álló, ősi faoszlopok... Húsom templom, otthont adó puha föld, életet éltető. Vérem dúsan áramló, lüktető folyó, légzésem szél, ritmusra szabadon táncoló... Bőröm a végtelenbe nyúló horizont, elmúló érintésem nyomai labirintusként rajzolódnak ki holdként figyelő tekintetem előtt. Birtokba veszem gyönyörként feltáruló ösvényeim, lágy dűnéim, egekbe kiáltó magaslataim, szentségtől átitatott barlangjaim. Érzékiségem örvénylő hullámokat kelt, titkoktól lüktető üregeim életre kelnek. Szűk csapásokon lépkedek - a gyönyör labirintusában ősi jeleket keresve.  A mindenség mélysége bennem él és érez, szent vadonom életre ébred... Vad rítusom kitárulkozó hangja ima, melyet elfogadnak az istenek.